Galaxis útikalauz stopposoknak színházi előadásról

Ha azt mondom, hogy Szkéné színház sokak kérdő tekintettel néznek rám, de akiknek rémlik, még azok is bizonytalanok, hogy hol is hallottak a helyről.

Én személy szerint elsőévesen a K épületet barangolva döbbentem meg, mikor a második emelet egyik folyósólyán a színházak jól ismert két szélsőséges tekintetű figurája meredt rám, fölötte felirat: Szkéné Színház. Azon kezdtem gondolkodni, hogy hallottam már pletykákat arról, hogy van atomreaktorunk, részecskegyorsítónk, sőt még időgépünk is (a három közül csak az első bizonyult igaznak), de hogy színházunk is lenne, nem gondoltam volna.

Decemberben a színházunkban két frissen végzett színész adta elő  a Galaxis Útikalauz stopposoknak nagysikerű könyv színpadi változatát. Ez volt a Marosvásárhelyi Egyetem egyik színészének vizsgaelőadása.

Az ötlet, hogy egy könyvben és filmben jól működő tudományos-fantasztikus sztorit vigyünk át színpadra önmagában is merész (bár erre már voltak sikeres próbálkozások a 70-es években is), ennél még bátrabb próbálkozás, hogy a 2 színész összesen 11 szerepet játszott el, további 2 karakter csupán hangban jelent meg.

Ismerve a könyvet, és a szereposztást bevallom féltem, hogy hogy fog két férfi eljátszani egy nőt, egy robotot, és olyan jeleneteket, amelyek három-, sőt négyszereplősek. A produkció során többször láthattuk, hogy a jelenet megállt és a színész átöltözött, jóformán csak egy-egy ruhadarabot kellet kicserélnie, mivel az egyszerűség kedvvért a fekete alapöltözéken egy-egy sapka, köntös, vagy paróka különböztette meg a karaktereket. Félelmeim ellenére nem volt kínos a szünet, sőt Vass Csaba is eléggé hitelesen alakította az egyetlen női karaktert, a vasalóasztal mellett állva biztosította a nézőket arról, hogy milyen nemet is képvisel, csupán mély hangja volt illúzióromboló, de erről genetikai adottságai folytán nem tehet. Ennél izgalmasabb Orbók Áron szerepe volt, ő egy bálnát alakított (pontosabban egy zuhanó bálnát), a földön fekve, lábait csápolva érdekes látványt nyújtott, vicces is volt, de közben sajnáltam is.

Én klasszikus színházi darabokon nőttem fel, számomra meghökkentő volt már a kezdés is, mikor első sorban ülve azzal szembesülök, hogy az egyik szereplő lefekszik a földre pont fél méterrel elém, és  bámul felfelé. Először is nem mertem ránézni, mert biztos voltam benne, hogy lát engem, nem tudtam elbújni a nézőtér sötétjében. Így nem tehettem mást, mint meredten bámulni a másik szereplőt, aki háttal is ült a nézőtérnek és nem is csinált semmit. Végül bátorságomat összeszedtem, és azzal nyugtattam magam, hogy ők már hozzá vannak szokva az ilyen helyzetekhez, meg amúgy is, ha nem akarta volna, hogy közelről bámulják, nem mászott volna bele a nézők személyes terébe, és  végül újra mertem ránézni, szerencsémre pont akkor megtörve a kezdeti csendet elkezdődött a párbeszéd. Egy idő után a színpadi közelség már nem is volt zavaró, már úgy éreztem, mintha csak a szomszéd néni lennék, aki csak barátságosan megfigyeli a cselekményeket.

Számomra, ami a legérdekesebb volt az előadásban, az a sok szerepváltoztatás következménye, mégpedig, hogy egy-két karaktert mindkét színész eljátszott, persze nem egyszerre. Érdekes volt látni, ahogy megjelenik ugyanaz a személyiség, viszont két különböző személy által. A színdarab nagymértékben rugalmas volt, még a díszlet és kellékek is minimalisták voltak, ugyanaz az üres tér, ami először egy udvar volt, később kocsmává vált. Véleményem, hogy ez hozzátartozik a műfajhoz, hiszen egy sci-fi világát nem lehet hitelesen megjeleníteni színpadi eszközökkel, vagy csak nagyobb büdzsé árán. A kellékek primitívsége, egyszerűsége itt komikum forrásává vált, például a Robot megjelenésénél. Az ő feje egy egyszerű doboz, rajta filccel rajzolt szem és száj, a látvány kimerítette az abszurditás fogalmát.

A komikum egy másik forrása, a szereplők „csetlése-botlása”. Erre volt példa, a jelenet közbeni átöltözés rossz jelmez miatt és a szerepből kiesés, amikor az egyik színész a nézők előtt rászólt a másikra. De nem csak a színészek részéről történt baki, hanem a világosító sem volt tisztában, hogy kire fókuszáljon, így a színész metakommunikációjával próbált jelezni, egyszer rossz zenét játszottak be (a Csillagok háborúja zenéjét), és arra kezdtek rossz szöveget mondani, de mindez nagyon vicces volt. Az előadás után azon kezdtünk tanakodni, hogy ezek valódi bakik voltak, vagy esetleg előre beépítették őket a színészek. Nagy butaságnak tűnt az ötlet, hogy ki akarna direkt „bénázni” a színpadon, viszont ha akarattal is történt a dolog bevált, hiszen mindenki nevetett. Talán pont attól, hogy látszott, hogy a színész is ember szimpatikusabbak lettek a nagyérdemű számára.

A kulisszatitkok iránt kíváncsiskodva megkérdeztem a két színészt Orbók Áront és Vass Csabát, hogy hogy is alakult ki ez az egész, és mit lehet tudni a már említett bakikról.

VCS: Ezt a darabot akkor készítettük Áronnal, amikor o végzős volt. Ő hozta az ötletet meg mindent, engem felkért, hogy játsszak vele. Elkezdtünk próbálni es csomó ötlet jött. Azt gondolom, hogy egyikünk sem akart egy hagyományos előadást. Az volt a jó, hogy azt csinálhattunk, amit akartunk, mert nem volt rendező.

A BAKIKRÓL:

VCS: Rengeteg marhaságot, baromságot kitálaltunk, a próbafolyamat egy folyamatos improvizáció volt. A bemutató előadáson rengeteg szövegbaki volt, főleg nálam. Régebben sokkal több kiszólás volt. Nem igazan szerettem őket, es “csak a gyáva színész tanul szöveget” mondatból kiindulva, úgy döntöttem, hogy bátor leszek. Akkor rengeteget improvizáltunk/tam, de valahogy úgy adódott, hogy jó lett, és pontosan azért, mert csomó olyan véletlennek tűnő jelenet van benne, ami igazából megcsinált, ezért a nézők akkor sem tudtak eldönteni, hogy melyik baki es melyik betervezett dolog.

OÁ: Amikor például a könyvből való részeket mondjuk a közönség fele fordulva, akkor annyit mondtunk a világosítónak, hogy kövessen bennünket a lámpával, de rontsa el, tehát ebben az értelemben improvizáció, hiszen nem tudjuk mikor es hogyan rontja el.

VCS: Mondjuk ez azért volt fontos, mert annyira gyorsan tényleg nem tudta kapkodni a fejgépet es akkor megbeszéltük, hogy oké, akkor ki kell játszani.

A Csillagok háborúja zenéje csak az utolsó előadáson volt. Ezt Áron tálalta ki szövegösszemondó közben. Mivel en Csíkszeredán vagyok színész, ő meg Pesten ezért skypeon szoktunk szövegösszemondózni, elég érdekes.

AKTUALITÁSOKRÓL:

OÁ: Persze nagyon sok minden változott a bemutató óta, sok minden került ki, es be is, de ez tartja frissen, legálabb is ezt szeretnem hinni. Mindig kerül bele valami apróság, ami csak azon az esten van benne, aztán többet nem.

VCS: Emlékszem a második előadás a Szkénében volt es a színpadon volt egy 2 méteres sárga medvéhez hasonló valami. Arra gondoltunk, hogy nem visszük ki, hanem beépítjük az előadásba. Igazából annyi szerepe volt, hogy mikor Arthur es Marvin beszélgetnek, ugye Arthur megemlíti a csillagokat, a napot es a NAGY MEDVET. Ennyi, de nagyon nagy poén volt.
Ezen az utolsón meg előadás előtt találatunk ki 2 poént. Előző este megnéztük a Parasztoperát Pintér Béláéktól. Mondom Áronnak, hogy valami utalást kéne tegyünk az előadásra. Agyaltunk, de nem jött semmi, aztán előadás előtt a büfében kitálaltuk, hogy a vogon hajóban, amikor Ford megkérdi Arthurtól: „na hogy tetszik?”, Arthur azt mondja: „kissé SZUTYKOS” Ford erre meg azt válaszolja: „szutykos ANYAD ORRA”. A szutyok is meg az anyám orra is Pintér Béla előadás. Nem tudom mennyire volt ez vicces kifele, de mi kb. 10 percet röhögtünk rajta.

TECHNIKAI HIBÁKRÓL:

OÁ: Visszatérve a hibákkal kapcsolatban, sajnos voltak hibák az előadásban, de ezek inkább technikai hibák, melyeket remélem a nagyérdemű nem nagyon vett észre, mi viszont percről percre ereztük, hogy nem megy úgy, ahogy mehetne, viszont ez a rész kevésbé publikus. Ezeket érezzük a színpadon, de jó esetben a nézőtérről nem észrevehető.

VCS: Például amikor be kellett volna jöjjön egy hang es késett 3-4 másodpercet, színészeknek a színpadon ez nagyon soknak tűnik.

KELLÉKEKRŐL:

ÓÁ: Egyébként az előadás azért épül egyszerű eszközökre, mert azt gondolom, hogy egy sci-fi színpadon nagyon butácskának hat, hogyha megpróbálják az alkotok megjeleníteni azokat a dolgokat amelyekről nem tudjuk, hogy milyen. Soha nem kaphatjuk vissza azt az érzést, mint amikor olvastuk mennyire részletesen képzeltük el, vagy amit most mar egy filmben könnyen megtesznek, számítógépes grafikával. Ezért eszközeink korlátai miatt inkább szakadtra, szedett-vedettre terveztük, a legegyszerűbb megoldásokat alkalmazva, rábízva magunkat a nézők fantáziájára, es bármennyire is furcsán hangzik arra a tényre, hogy nagyon sok párhuzam vonható a történet, es a saját életünk között, mint társadalmi, mint szociális kérdésekben, természetesen annyi különbséggel, hogy esetünkben egy Vogon véleményét halljuk, de valójában ezek emberi megnyilvánulások. Ilyen értelemben egy társadalmi görbe tükör Adams regénye, es erre próbáltuk építeni az előadást.

NÉZŐI REAKCIÓKRÓL:

ÓÁ: Általában szélsőséges a reakció, ha egy színész kiesik a játékból, vagy a szerepből, de általában több féleképpen sülhet el. Esetleg a néző megsértődik, és azt mondja magában, hogy én nem ezért vettem meg a jegyet, hogy itt hülyéskedjenek, vagy szimpátiát kelt, es nevet rajta, hiszen abban a pillanatban kiderül, hogy valójában a színész is ember, bármennyire is vitatják ezt.

Bíztunk benne, hogy ennek a címnek a hatására nem azok a nézők fognak eljönni nagytöbbségében, akik amúgy a porosabbnál porosabb Csehov es Ibsen előadások kedvelői (értem itt a porost a megvalósításra, nem a drámákra) hanem a fiatalok, akik olvastak és szeretik ezt a regényt, és akik értik és értékelik ezt a fajta humort.

VIZSGAJEGYRŐL

ÓÁ: Vizsga volt igen, de hogy őszinte legyek máig sem tudom, hogy hányast kaptunk rá, nem is volt fontos. Amit kaptunk akkor a nézőktől, sokkal többet ert. Most ez nagyon nyálasra sikerült, de komolyan gondolom.

KONKLÚZIÓ

VCS: Végülis azt hiszem, hogy az a kulcsa az egésznek, hogy magunkat akarjuk szórakoztatni. Ez most félreérthető. Olyan poénokat , helyzeteket keresünk amik számunkra viccesek, amiket értünk és úgy gondoljuk, hogy azok az emberek akik úgy gondolkodnak mint mi, azok szamara is viccessé válik. mert tele tömködhetnénk politikai viccekkel, vagy szőke nős poénokkal csak az nem a mi ízlésvilágunk.

ÓÁ: Nos, nem kedvenc könyv, bár elég kedves, meg is úgy gondoltam, hogy elég jó anyag, hogy foglalkozzunk vele. Nagy szabadságot találtunk benne, hogy élvezhessük azt, amit csinálunk, mert a színház akkor működik jól, hogy ha a legdepressziósabb, legundorítóbb szerepet is élvezi játszani a színész. Csak akkor van esélye arra, hogy bekövetkezzen a csoda, amitől színházról beszélünk. Hogy a csoda ebben az előadásban bekövetkezik-e azt nem tudom, soha nem láttam, de azt tudom, hogy nagyon élveztük próbálni is, es játszani is.

 

Minden vélemény számít!