Sziget 2011

Olvassátok nagy szeretettel ezt a kedves kis történetet a fiúról, aki padlóra került, meghalt, majd feltámadott. Sztadi élménybeszámolója a 2011-es Sziget Fesztiválról.

“Megmondom én őszintén, hogy a programfüzetet lapozgatva a Prodigy volt az egyetlen a nagyszínpadon szereplő nevek közül, aminek háromnál több számát tudtam megnevezni. Ami persze egyáltalán nem tartott vissza attól, hogy minden este ott tomboljak, de a velem egyidős, angol elektro-isten Prodigy volt számomra a legjobban várt koncert egész héten. Talán véletlen egybeesés, vagy a sors keze, hogy pont az általuk nyújtott másfél óra volt az egyik legnagyobb élmény nem csak a Szigeten, de az egész évben.

Mert igaz, hogy egyes zenekarok kibővítették a zenei ízlésemet azzal a fantasztikus muzsikával, amit a színpadon produkáltak (Flogging Molly, White Lies – ők azóta is a lejátszási listáim elején vannak), de hogy ekkora hatással legyen rám egy koncert, mint a Prodigy-é, az nagyon ritkán fordul velem elő. Ezért talán nem is haragszik meg a kedves olvasó, ha átugrom a lassan már klisévé váló Auchan előtti masszív ivásokat, K-hidas átvonulásokat, a botrányos alakokat a tömegben és a többi nagyszerű koncertet. Még azt is kihagyom, hogy mit szólnak hozzá a holland lányok, ha ráugrasz a sátrukra. Próbáljátok csak ki.

Nem, én fenntartom a jogot, hogy a nekem legjobban tetsző másfél óráról meséljek nektek, ami a fent említett módon kezdődött. Egy cimborámmal már az elején lebeszéltük, hogy nem cicózunk: ha Prodigy, akkor nekünk minimum ötödik sor. Így amikor kissé józanul a nagyszínpad előtt összeverődött tömeg széléhez érkeztünk, nekiláttunk a kézfogásos, ám az agresszív közeg miatt mégis heteroszexuális előrenyomuláshoz.

A Breathe szólt. Jobb számot el sem tudnék képzelni ehhez az akcióhoz; egymás után toltuk magunk mögé a delikvenseket. A szám utáni kis pihenőt már a tömeg kellős közepén élveztük, néhány méterre a színpadtól, és talán néhány méterre a biztonságot jelentő középső kordonsávtól. De az úgyis lányoknak való. És kezdődik… mármint a következő szám…

Lökdösődésnek érződött, de valójában hullámzott a tömeg. Egyetlen közeget alkottunk, ami előre-hátra mozgott. Hirtelen elhaltak az általános etikett szabályai; ütni-vágni, lökni lehetett akárkit, miközben megbabonázott mindenkit a Prodigy zenéje, és villogtak a hol vérvörös, hol ibolyakék fények. Valahol fenn a színpadon két tetovált-festett állat adta a lovat az egész őrület alá. Keith Flint konkrétan maga az ördög, de ha létezik fekete Jézus, akkor van fekete Sátán is: ő ezen az estén Maximként tett meg mindent az emberiség elpusztítása érdekében.

Eközben minden erőmmel azon voltam, hogy a havert ne veszítsem szem elől. Eleinte ő volt az egyetlen az arctalan tömegben, aki támpontot jelentett, aki erőt adott a túlélésre, az ottmaradásra. Minden egyes fékevesztett ugrálás és lökdösődés után elszakadtunk, és újra egymásra találtunk. Ezáltal valami célt adott a küzdelemnek, amit nem lehetett abbahagyni, ha állva akart maradni az ember. Ömlött a víz mindenkiről; a póló hagyján, de már a nadrágom is rég csak egy nedves rongy volt körülöttem. Néha mások által ledobott egy-egy puha ruhadarab akadt a talpam alá – de még lenézni is nehézkes volt.

Aztán egyszer csak érkezett egy újabb hullám – az egyén számára egy lökés. Alattam a gumiburkolat a nedvességtől jégként csúszott; eddig talán csak a tömeg miatt nem estem el. Most viszont éreztem: a lábam megcsúszott, és mielőtt elátkozhattam volna a lapostalpú cipőmet, már teljes háttal a padlóra kerültem.

A következő másodpercek nem azért tűntek hosszúnak, mert olyan rossz lett volna; inkább a tömérdek mennyiségű dolog, ami ezen a kis időintervallumon belül átvillant az agyamon, az változtatta percekké azt a néhány pillanatot. Először is körülnéztem; tanult reflexeim azonnal elesett bajtársak után kutattak, és vártam a felém nyúló kezekre, a hirtelen felrántásra, mint ahogy azt már a hazai klubéletben megszokhatta az ember egy-egy borulás után.

De most nem volt egyik sem. Mindenki állva maradt körülöttem; senki se vette észre, hogy valaki elesett. Esélytelen volt önerőből felkelnem. Hirtelen bevillant a West-Balkános történet az agyontaposott lányokról; körülöttem elmosódott minden, és ha gondolatok nem is, de érzések követték egymást a másodperc tört része alatt – mennyi időre vagyok a haláltól? Mit fogok érezni? Fáj az első taposás az oldalamon, vagy pillanatok alatt vége az egésznek? Utólag belegondolva le kellett volna pörögnie az egész életemnek előttem.

De nem így történt. Beindult valami; nem tudom mi, talán életösztön, de hogy egy mozdulatom se volt tudatos, az biztos. Belemarkoltam az első kezem ügyébe eső nadrágba; ha fel nem is tudtam magamat húzni, de valakit próbáltam lerántani, vagy legalábbis belekapaszkodni. A másik kezemmel közben vadul csépeltem mindent, ami körülvett; igyekeztem helyet csinálni annak, hogy emeljenek. Sikerrel jártam: akibe belekapaszkodtam, hamarosan lehajolt, és felhúzott a földről, és kérdően nézett rám, élek-e még. Vadidegen ember még sosem hálálta így meg, hogy megpróbáltam lerángatni róla a gatyáját. Fölfele mutató hüvelykujjal jeleztem, hogy jobban vagyok, mint eddig bármikor.

Miután újra talpon voltam, úgy éreztem, az első dolog, amit tennem kell, hogy kihúzok a francba ebből az életveszélyből, és nem kockáztatok meg még egy földre kerülést. De a barátomat nem találtam, és nem akartam csak úgy eltűnni.

Nekiindultam a keresésnek, és feltűnt: mióta felkerültem, a végtagjaim megteltek erővel, minden izmom acéllá változott, és hirtelen bárkit arrébb tudtam tenni magam elől, akármennyire is nagydarab, izzadt vagy kopasz volt. Élet-halál harc. Adrenalinbomba. Fél percen belül megláttam az emberemet, és szinte megállás nélkül vágtam át magam a hozzá.

Mire odaértem, már a Firestarter ment. Semmi kedvem nem volt már kimenni. Teljesen a hatása alá kerített az érzés, hogy itt most mindent lehet, kiadhatok mindent magamból. Minden erőszakos hajlamom a felszínre tört – eddig reménytelen harcnak tűnt előrekerülni az első sorokba, most viszont akárkit bordán vertem, bármilyen csoporton keresztülvertem magam. Arccal a színpad felé fordultunk; semmi perc nem telt bele, és szinte karnyújtásnyira voltak a zenészek. Közben hűsítő cseppek záporoztak elölről – bekapcsolták a hűtést a kordon mögül. Nem esett rosszul, miután már kb. háromnegyed órája folyamatosan érintkeztem izzadtságtól nyálkás felsőtestekkel.

De nem csak önző célra használtam a hirtelen megnövekedett erőmet. Akárkit láttam elesni, ugyanazzal az elszántsággal lökdöstem szét az embereket és karoltam alájuk. Az arctalan tömeg hirtelen a barátom és ellenségem lett egyszerre; akit az előbb még bántottam, azt most megmentettem. De a zene lassan egyre mélyebbre hatolt a fejembe. Az élet-halál küzdelmet egy idő után bulizás, ugrálás váltotta fel, holott ugyanúgy szorítottak minden oldalról.

Ez lenne az értelme a bázisugrásnak, a bungee jumpingnak, a sziklamászásnak? Éreztem már ilyet rázósabb hullámvasutaknál, de ennyire még sosem hatolt a csontjaimba… muszáj volt kockáztatnom az életemet, a testi épségemet. Nem tudtam betelni a folyamatos veszélyhelyzettel. Ott kellett lennem, érezni akartam a tömeg lökéseit, fel akartam borulni az emberekkel, hogy a felállás után újra betöltsön valami, amitől erősebb leszek. Az én gumibogyószörpöm…

Amikor kimentem, nem egy szokásos koncert utáni érzés fogott el; nem érdekelt a hangszerelés, hogy melyik szám maradt ki, egyáltalán hogy most épp egy élő Prodigy koncerten voltam. Szó szerint levertem a halált, a tömeget – egy koncertet. Igazi, hamisítatlan feszültségoldás, mégha nem is volt annyira veszélyes és durva, mint akkor éreztem. Életre szóló élménnyel gazdagodtam, amiért már önmagában megérte elmenni a Szigetre. Levezetésnek pedig kifacsartam egy liter vizet a pólómból…”

 

Minden vélemény számít!