SZIN 1.nap

SZIN 1. nap, élménybeszámoló

_mg_9641

 

Izgatottan érkeztünk meg Szegedre, utolsó pillanatban sikerült szállást szerezni egy ismerősömnél, így a koncertek és az éjszakák fáradalmait, nappal nyugodtabb körülmények között pihenhettük ki. A helyszínre tartva, a hídról láthatóvá vált a kiépített strand is, mely igen jó szolgálatot tett az izzasztó hőségben.  A pár perces sorban állás után, kiéhezve vetettük be magunkat a fesztivál területére. Tavaly óta nem sokat változott, a legszembetűnőbb az volt, hogy a Borsodi zászlók Heinekenné változtak. Temérdek hot-dogos, gyrosos, borozó, lengén öltözött fiatalság és persze remek hangulat.

Sajnos késve indultunk el, így nem értünk oda a Copy Con elejére, az első választott koncertünkre. Remek hangulatú bulikat szoktak csinálni, egyike azon zenekaroknak, akik képesek a közönségből egy közösséget varázsolni. Pár nappal a koncert előtt segédkeztek egy lánykérésben is a ZP-ben, ahol egy emberként ünnepelte mindenki a jegyespárt. Gyorsan pörögtek a számok, kevés volt a felesleges duma a dalok között, jól eloszlottak a slágerek is. Méltó kezdete volt a 2012-es SZINünknek. A koncert után fújtunk egyet egy közeli padon, ahol összeismerkedtünk egy zsonglőr sráccal. Épp ördögbotozni szerettem volna megtanulni, így adott pár jó tanácsot, majd mutatott is pár trükköt.

120822_hk_002

A következő koncert, amin a tiszteletünket tettük az Edda volt. Egyrészt: mert nem volt semmi más, ami érdekelt volna; másrészt: a régi számaikon nőttem fel, harmadrészt: ki tudja, hogy mikor rabolják el szegény Patakyt megint a földönkívüliek. A várakozásaimnak megfelelően alakult a hangulat, a régebbi, ismert számokat mindenki kívülről fújta, az újabb EDDA-szerzeményeket meg gyászos csend kísérte. Egy idegesítő dologra figyeltem még fel: a kivetítőn állandóan Pataky Attilát és Kicska Lászlót mutatták, háttérbe szorítva a többi zenészt. Kicska Keresztes Ildikó férje/exférje, mostanában állandó szereplője egyes bulvárlapok címlapjának. Kissé úgy tűnt nekem, hogy ezt meglovagolva próbálják népszerűsíteni a zenekart, de lehet csak én láttam rosszul.

 _mg_6102_ok

Vegyes érzelmekkel távoztam a koncertről, de egyből fel is derültem, hisz az egyik színpadon egymás után három nagy kedvencem tribute-zenekara lépett fel. A Beatlösz(Beatles), a Tirke Honolulu (Rolling Stones) és a Doors emlékzenekar. A színpad nagyon jópofa volt, egy medencében kapott helyet (persze víz nem volt benne, csak emberek). Amikor odaértem, már javában tartott a koncert, első pillantásra meg is lepődtem, mert hat ember zenélt a színpadon; és akárhogy számoltam a „gombafejűek” kevesebben voltak. Végül kiderült, hogy az egyik srác, csak vendégzenész volt, a másik „felesleges” tag, pedig végig vokálozott és csörgőzött. Ez egy remek húzás volt, hiszen a Beatles sikerének az egyik titka az erős és többszínű ének volt (a Kisshez és a Queenhez hasonlóan). Szinte minden slágert eljátszottak, ám nem a régi, „jókisfiús” imázsban; jobban hasonlítottak a Beatles India utáni korszakára. Igazi rock koncert hangulat volt. A katarzis a  végefelé közeledve, a „Come together” alatt jött el, amikor is mindenki megőrült. Az egyetlen, amit hiányoltam, az a szintetizátor volt, így sajnos sok szép számot nélkülöznünk kellett.

 

Beatlösz konferálta fel az utánuk következő Tirke Honolulut, akik Stones emlékzenekarként lettek bemutatva. Az énekes, amikor a színpadra állt, már nem volt szomjas, kételkedtem is, hogy talpon tud maradni a végéig, ám amikor felcsendült a „You can’t always get what you want” minden kétségem elszállt. A koncerten később felváltva következtek a saját és Rolling Stones-számok. Érdekesség, hogy a zenekarban egy szaxofonos is helyet kapott, így még jobban megbolondíthatták az átdolgozásokat. A tagok korhűen voltak felöltözve, a ritmusgitáros nagyon hasonlított Keith Richardsra, de rendkívül unszimpatikusan viselkedett az egész koncert alatt, majd a végén még rátett egy lapáttal. A színpadnál csúszás volt, így egy számmal kevesebbet játszhatott minden zenekar, erre kiállt a koncert  végén és elkezdte szidni a szervezőket, és az utánuk következő Doors emlékzenekart, és elkezdte dünnyögni az „LA Woman”-t. Kapott is nagy fújolást, kár volt ezt az élményt egy ilyennel elcsúfítani.

 

23.00-kor elérkezett az általam legjobban várt koncert. A kezdő számra megszaporodtak az emberek a medencében, majd kezdődhetett a show! A zenekar szokatlan lehetett azoknak, akik még nem voltak Doors emlékzenekar koncerten, hiszen az eredeti felállástól eltérően, itt egy basszgitáros is helyet foglalt a dobok előtt, ezzel is acélosabbá téve az előadást. Egy-két kevésbé ismert szám után felcsendült a„Light My fire”„Love me two times” és az „LA Woman” is (kicsit jobb verzióban, mint a gagyi Keith Richardstól). A fények és a közönség ismét felejthetetlenné tették az estét. A koncert vége felé az énekes kiállt a színpad szélére, és hangszeres kíséret nélkül elénekelte a „My Wild Love”-ot a közönséggel. Sajnos csak egy óra állt rendelkezésére a zenekarnak, így éjfél után nem sokkal egy „Riders on the storm”-al zártak.

 sziget100812_058

Hazafele menet elgondolkoztam a Tribute zenekarokon. Több ismerősöm nem tartja őket sokra, mert nem saját számokat játszanak. Nem is ez a célja ezeknek a bandáknak, hanem hogy elénk varázsolják azokat a dalokat, azt a hangulatot, azt a közönséget, amit valamilyen okból nem tudunk megtekinteni élőben; például mert nem járnak Magyarországra, vagy már nem aktívak. Biztos többen álmodoztatok már arról, hogy bárcsak ott lehettetek volna Woodstockon, vagy egy Rock in Rio-n. Magyarországon az a szerencsés helyzet, hogy majd minden nagyobb külföldi zenekarnak van egy igényes emlékzenekara (Pink Floyd, Janis Joplin, Led Zeppelin, Doors, Beatles, Kiss, Jimi Hendrix, Foo Fighters, Red hot, Guns ’N Roses, Iron Maiden….) és évente egy-két fellépésüket el is lehet csípni. Így ha kíváncsi vagy valamelyik régi kedvenced koncertjére, mindenképp érdemes legalább egyszer meghallgatni a tribute-zenekarát, mert igaz, hogy nem olyan jó mint az eredeti, de mégiscsak visszaadja részben a szeretett bandád világának hangulatát.

 

 

Minden vélemény számít!