Úticél

Karrier vagy család, érdemes-e továbblépni, vagy harcoljunk utolsó vérig valakiért, válás vagy fogcsikorgatva együtt maradás, gyerek vagy gyerek nélküli  rugalmas életmód… Az élet sok kérdést vet fel – olyanokat, amire soha senki nem tudta a választ. Mert ezekre a kérdésekre nem is lehet tudni a választ.


Nincs általános érvényű recept mindenkinek a boldogságához. Mindenkinek éreznie kell, hogy mi a legfontosabb, mi az, ami a saját megelégedéséhez, a saját életének beteljesedéséhez kell. Persze ezzel a legtöbben semmire se mennek; addig akarnak valamit, amíg meg nem kapják, és onnantól kezdve az addig áhított dolog már semmit sem ér.

Ők életük végéig elégedetlenek lesznek, hiszen a vágyaik beteljesülése magában hordozza a csalódást, a cél elérése utáni ürességet. Nekik nem is nagyon lehet mást mondani, minthogy hágják csak át a kapcsolataikat, kezdjenek tízévente új életet valaki mással, nincs is ezzel gond. A kavics is attól lesz kerek és sima, hogy folyamatosan viszi a víz.

A probléma ott kezdődik, amikor már gyermek is kerül a képbe. Nekik szörnyű lelki törést okoz, hogy szüleik nemhogy nekik nem tudnak választ adni az élet kérdéseire, hanem még maguknak sem. Az én generációm nagy része már tönkrement házasságok gyermeke, és ez az arány az idő múlásával egyre növekszik. Az utódnemzés, gyermeknevelés ma már nem cél, hanem kolonc, egy fájó kötelesség, amit jobb minél későbbre halasztani; nem is csoda, hiszen rohanó világunkban a kisgyermekes anyák-apák pikk-pakk lemaradnak a sikeres, kíméletet nem ismerő szinglik mögött. Hiába a segélyek és támogatások, a lehetőségek száma drasztikusan lecsökken a karonülő porontyokkal.

Érdekes adat, hogy pont ezekben az években értük el a népességnövekedés inflexiós pontját: a világ népessége az ENSZ népességstatisztikái szerint egyre lassuló ütemben növekszik az eddigi gyorsuló helyett, 2080-2100 környékén pedig bekövetkezik a globális népességfogyás. Ez mindenképpen egy történelmi vízválasztó vonal, és ha ehhez hozzávesszük a semmibe rohanó életünket, a „szingliség” és a retrográd életfelfogás terjedését, könnyen beláthatjuk: évszázadokon belül a kihalás fenyeget minket. Nem űrlények, nem robotok, nem vírus, még csak nem is háború vagy a környezetszennyezés fogja okozni vesztünket; szépen, csendben elfogyunk, ahogyan azt Madách megjósolta.

De persze nekünk, fiataloknak még van lehetőségünk változtatni. Vigasztalhat minket a tudat, hogy az igazi, életen át tartó szerelem mindig is kevesek kiváltsága volt – az életszínvonal növekedésével viszont már mindenki kiköveteli magának ezt a boldogságot, amit nem lehet devizahitelre megvenni. A tömegek lázadása sok mindent megváltoztatott, de a szerelmet, a biológiát nem fogja megváltoztatni semmilyen követelőző életfelfogás, semmilyen luxus.

Amit tehetünk, az az, hogy lenézzük a trendeket, értékeljük azt, amink van, hivatást választunk, és azt tisztességesen végezzük – magyarul megvalósítjuk önmagunkat, a valódi önmagunkat, nem azt, akit ránk próbálnak erőltetni kívülről. Szerényen várunk, és ha szerencsénk van, az a bizonyos valaki is ránk talál, akivel nem kell több száz fős lagzit rendezni (pláne hitelből) és a Bahamákra menni, hogy úgy érezzük: ez életünk legboldogabb napja. Akkor talán felemelkedhetünk a kicsinyes és múlandó életcélokon, amik csak csalódást okoznak, és elkezdhetünk igazán élni – és akkor nem kell később fogcsikorgatva új életet kezdeni.

 

One thought on “Úticél

  1. azért a kihalás rémképe elég meredek akkor, amikor húszmilliárd környékén fog tetőzni a népesség. a bolygó meg ráadásul hosszú távon, mondjuk legfeljebb ötmilliárdot bír el.

Minden vélemény számít!