MURDER – A gyilkos tárlat – Vélemények: 01

Megjártuk: MURDER, a gyilkos tárlat

Mindössze két héttel a megnyitója után rögtön ellátogattunk a Vörösmarty téri MURDER kiállításra, aminek mindent beborító plakátjaival a budapesti lakosság valószínűleg találkozott már, legalábbis az a része, amelyik nem magatehetetlen fekvőbetegként hever otthon. Élményekkel gazdagodtunk és tanulságokat vontunk le, bár nem igazán úgy, ahogy azt az elején gondoltuk.

Nagy rajongója vagyok az ilyen-olyan sorozatgyilkolós, apokaliptikus, emberi kegyetlenségeket bemutató filmeknek – nem állítom, hogy csak azért, mert szeretek megborzongani és ezáltal pozitív érzésekkel visszatérni saját kényelmes kis világomba, mint a legtöbb ember. Szerintem sokat lehet tanulni ezekből a történetekből, és kicsit mindig próbálom beleképzelni magam az adott helyzetbe, hogy én mit tennék. Ezért felkaptam a fejem a MURDER hirdetéseire, mivel – úgy tűnt – pontosan ezt az utóbbi perverziómat hivatott hangsúlyosan kiszolgálni. Interaktív tárlat, soha nem látott műszaki megoldások, profi filmes kellékek, amiről egyéb forrásokból tudom, hogy már a színészek is komolyan rettegnek tőlük egy-egy horrorfilm forgatása közben. Hogy őszinte legyek, csak azért nem voltam 100%-ig biztos abban, hogy ezt a kiállítást meg kéne nézni, mert féltem, hogy túl élethű lesz.

Egy hűvös péntek délután a szerkesztőség tagjaival tehát pikk-pakk a kiállítás előszobájában találtuk magunkat, várva a liftet és az animátort, aki majd végigkísér a kiállításon. Igazából ez is kicsit furcsa érzéseket keltett bennem, hogy valaki kísérgetni fog minket; nem tudtam, miért van rá szükség, ha már fejhallgatós és interaktív a kiállítás. Összegyűjti a holtesteket? Ő fog minket végigüldözni a tárlaton? Esetleg endorfin-injekcióval látja el a sokkos állapotba került embereket?

Akármi is a funkciója, megérkezett. Liftbe be, liftből ki, és egy hangulatosabb (értsd: vérvörös színű) előszobába kerültünk, ahol megszabadultunk a testünket kívülről és belülről nyomó terhektől, hogy teljesen átadhassuk magunkat a következő egy órának. És ismét egy liftben voltunk, csak most már egy fejhallgatóval a fejünkön, amit nem is kellett levenni egész végig. Kezdődik a kiállítás, gyomor összeszűkül, pupilla kitágul, egymás kezét megfog.

Az első szoba maximálisan hozta az elvárásokat. Körbe gyertyák, hátborzongató feliratú sírkövek, sötétség, koponyák és csontok, kiegészítve távoli sikolyokkal és tébolyult mormogásokkal. Temetői hangulatnak mondaná az, aki nem játszott még a Doom 3 nevű játékkal; aki már igen, annak a temetőnél sokkal rosszabb dolgok ugranak be, és már ökölbeszorult kézzel várja, mi jön be a szoba végén levő ajtón. Az érzést egy valami rombolja le olyan 70-80%-os szintre: a fejhallgatóból jövő iszonyú hatásvadász szöveg valamelyik ismeretterjesztő csatorna narrátorának hangján. Le is veszem kicsit, hogy jobban átadhassam magam a szoba hangulatának.

Ez volt a bemelegítés, a narrátor szerint. Innentől kezdve vérfürdő, öldöklés. Az egyetlen dolog azonban, amit brutálisan meggyilkoltak a következő szobában, az a felspannolt hangulatom volt. Báthori Erzsébet kétes rémtetteinek bemutatását egy reklámszerű videóval kezdték, aminek csak a legvégén esett le, hogy ez nem is igazi reklám volt, hanem valami nagyon béna poén. Így is úgy is, lőttek az adrenalin szintemnek. És még arra se volt lehetőség, hogy valamennyire visszaszerezzem a többiektől, hiszen mindenkin fejhallgató van, és egyébként is egy sötét kis folyosón nyomorogtunk az előadást nézve, nem fértünk el kényelmesen az alacsony létszám ellenére sem.

A következő szobában Vlad Tepes brutális rémuralmát tanulhattuk ki, de ugyanúgy azt éreztem, mintha csak a History Channel-t nézném. Ennél az egri vár kínzókamrája sokkal intenzívebb élményt nyújt, pedig ott nincs pneumatikusan mozgatott díszlet meg szélesvásznú képernyő, csak a kínzóeszközök meg az ember fantáziája, hogy miket lehet azzal művelni valakivel. Meg ugye ott nem rugdosnak tovább néhány perc után, és engedik az érzést felépülni az emberben.

Miután a – koruk mércéjével mérve – teljesen ártalmatlan, csak az irodalomnak köszönhetően elhíresült történelmi alakok gaztetteit kiismertük, jöhettek végre az igazi beteg állatok, akiknek már a nevük hallatán az ember hátán futkos a hideg. Nem fogok szobáról szobára haladni, innentől kezdve eléggé hullámzó volt a színvonal, és egyébként is képtelen voltam már úgy kezelni ezt az egészet, hogy nem egy kiállításon vagyok. Ezért a technikai megvalósításokra kezdtem el figyelni, amik egyébként egyáltalán nem újak hazánkban, a páravetítést és a körpanorámás vetítést leszámítva minddel találkoztam már itthon is.

A (sorozat)gyilkosok között voltak nagyon jól és elég gyengén bemutatott esetek. Hasfelmetsző Jack és Pogó Bohóc szobája például nagyon hatásos volt, ahogy az áldozatait savban feloldó John George Haigh-é vagy a halottak testrészeiből dísztárgyakat készítő, hollywoodi karaktereket ihlető Ed Gein-é is. Utóbbinak az egész műhelyét meg lehetett tekinteni, de egyrészt kevés időt adtak rá, másrészt a vészkijáratot jelző fényen kívül semmi nem világított, csak azt lehetett látni ahova az animátor mutatott a zseblámpájával. Egyébként ez a szoba volt a legközelebb az interaktivitáshoz, mindenhol máshol teljesen lineáris volt a tárlat, és persze semmihez sem szabadott hozzányúlni. Az „interaktivitás” szót kicsit félreértelmezték, mert az bizony nem egyenlő az élethű ábrázolással.

Voltak továbbá nagyon kreatív termek, például Jeffrey Dahmer felnagyított hűtőjét is megjártuk, benne a levágott nemi szervekkel. Közben végignézhettük, ahogy a hatalmas helyszínelő rendőrök betekintenek és megborzonganak a fridzsider tartalmától. Egy pillanatig a Drágám, a kölykök összementek! című filmben érezhettük magunkat. Nagyon jó hangulata volt a Hasfelmetsző Jack idejét idéző, félhomályos londoni sikátornak is, és annyira vártam volna, hogy valami történjen, aztán végül csak végig kellett sétálni rajta, hallgatva a sallang beszédet a narrátortól.

Hogy áttérjek a negatívumokra, a legnagyobb csalódás egyértelműen Al Capone volt, akinek élete egyik legkevésbé véres momentumát sikerült bemutatni. De tényleg, semmi nem volt, csak egy megfojtott maffiózó meg egy-két golyónyom az ajtóban. Utána az Alcatraz börtönébe kerültünk, ami szintén hatalmas lehetőségeket rejtett magában, de egy villogó lámpán kívül semmi, csak hallgatjuk a le sem fordított szöveget, hogy börtönlázadás történt. A rideg börtönfalak fölött egyébként ott terpeszkedett a négyzetrácsos álmennyezet és a kikapcsolt neonlámpák, és ez így volt a legtöbb szobánál; ha valaki nagyon félne, akkor csak tekintsen fel, és rögtön az irodában fogja érezni magát egy hétfő reggeli áramszünet közben. Apropó áram: végignézhettünk egy nyilvános villamosszékes kivégzést is, de ez csak arra volt jó, hogy kicsit leüljünk; aki látta a Halálsoron című filmet, az csak unottan fog ücsörögni. A kivégzés közben egyébként egy Beach Boys számot hallgatva nézhettük végig a halálraítélt életének összefoglalóját, ami alapján egy nők fenekét bámuló unalmas amerikai kisember lehetett maximum, de nem sorozatgyilkos.

Nagyon vegyes érzésekkel tettem ki a lábamat az utolsó szobából, ami egyébként a legtöbb áldozatott szedő Pedró Alonso Lopez történetét meséli el egy lanovkaút szimulációja közben. Itt még úgy voltam vele, hogy hát jó, nem igazán sikerült a dolognak megérintenie, de azért nem volt akkora csalódás, mint amit Báthori Erzsébet szobájában éreztem. Azonban mielőtt elengedtek volna, kötelező jelleggel betereltek egy „meditációs szobába”, ami annyit jelent, hogy fotelekben körülültünk egy mű almafát kis szökőkúttal. Mindezt a bemondó szerint azért, hogy megnyugodjon az én zaklatott lelkem. Ez már annyira groteszk volt ezután a kétes célzatú kiállítás után, hogy már tényleg kínosan feszengtem, hogy ne röhögjem el magam. Közben bibliai idézettel büntettek és felhívták a figyelmet a saját felelősségemre abban, hogy a sorozatgyilkosok nem születnek, hanem azért lesznek ilyenek, mert nem a kedvenc ételüket kapják vasárnap ebédre. Ami egyébként igaz, ha utánanézünk a legtöbb sorozatgyilkos hányattatott gyerekkorának, de a tárlat alatt alig esett hangsúly az okokra, inkább a tettekre és a következményekre.

Összefoglalva tehát 3500 forintot közel sem ér meg a kiállítás; ezt a hangulatot egy jó horrorfilm megtekintése simán felülmúlja, ingyen. A szobák technikája miatt, kíváncsiságból viszont érdemes lehet megnézni nyomott áron. Ami a legfurcsább, hogy egy rakás javító ötletem támadt már a kiállítás közben is, amik tekintve a marketing és a technológia becsült költségeit igazán megléphetőek lennének.

Először is a fejhallgató nem csak kényelmetlen, de folyamatosan emlékeztet rá, hogy tárlatvezetésen van az ember. Sokkal jobb lenne hangszórókból hallgatni ugyanazt, ami a szobák kis méretéből adódóan simán hozhatná ugyanazt a hangminőséget. A másik az izgalom hiánya: a londoni sikátorban például nyugodtan eljátszhatták volna azt a horror-klisét, hogy sorban lemennek a lámpák, és valami vetítéssel meg lehetett volna oldani, hogy a hátunk mögé kerüljön a gyilkos. Csak hogy az ember érezze, milyen helyzetben lehetett egy áldozat. A következő szobában meg detektívnek lehetett volna szegődni, megadva az embernek azt a felfedező-élményt, amit tulajdonképpen az interaktivitás szó hallatán el is várna. Nyomok keresése, szerepjáték, döntéshozás, mindez erős lelki nyomás alatt – erre számítottam, holott erről szó nincs, csak fejhallgatón keresztül hallgatjuk a Viasat Historyt, miközben egy jól megcsinált múzeumban sétálgatunk, ahol még az irodai álmennyezet sincs kitakarva, a kísérő animátor pedig a vadakat terelő juhász szerepén kívül nagyjából semmit sem csinál. Kár érte, jóval többet is ki lehetne hozni ebből.

 

One thought on “MURDER – A gyilkos tárlat – Vélemények: 01

Minden vélemény számít!