Mozigépész – A nyomorultak & Samsara

Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy két egymás utáni este nézhettem meg a moziban a Nyomorultak és a Samsara című filmet. Bár a „film” szó talán nem elég pontos, ugyanis mindkét alkotás meglehetősen rendhagyó korszakunk trendjeihez képest. 

LMB_31_5_Promo_4C_4F.indd

A nyomorultak (Les Misérables)

A történet számos feldolgozást megért, tavaly Budapest színházaiban is láthattuk a színpadi változatot, így a cselekmény részletezésétől inkább eltekintenék; mindenki megtalálhatja a Wikipédián. 1980-ban azonban Claude-Michel Schönberg és Alain Boubil musicalt komponált Victor Hugo klasszikusából, Hollywoodban pedig úgy érezték, itt az ideje ezt is megfilmesíteni.

Les-Miserables-Still-les-miserables-2012-movie-32902250-1280-853

Viszont aki azt hiszi, hogy az eredmény musical, az téved. Ez inkább film-opera, vagy ahogy a port.hu nevezi: „zenés dráma”. Ugyanis itt nem zenei betétek vannak, nem heves érzelmektől vezérelve fakadnak dalra a szereplők, hanem végig énekelve adják elő magukat, még a legabszurdabb élethelyzetekben is: rögtön a nyitójelenetben a rendőrtiszt Javert (Rusell Crowe) rímekben kitörve, dallamosan küldi el a rab Jean Valjean-t (Hugh Jackman) a letört árboc zászlajáért. És utána így megy végig. Ez különösen azért aljas, mert az előzetesbe direkt összevagdosták azt a néhány darab félmondatot, amit beszélve mondanak el, azt az érzést keltve, hogy egy szokásos musicalre ülünk be. De nem. A felismerést követő sokkon, hogy normális emberi hangot nem fogunk hallani a film több mint két és fél órája során, nagyon nehéz túltennie magát az embernek (legalábbis számomra az volt, de én már a „rendes” mozis musicalekért sem vagyok oda). Természetesen azért a betétek így is érezhetően elkülönültek a párbeszédes dalolásoktól, de sokszor ez is abszurd volt: például kinek van kedve énekelni az apja halála vagy a saját testének eladása után? Egyébként minden tiszteletem a színészeké, mert keservesen sírva dalra fakadni azért nem lehet egyszerű.

Les-Mis-denby

Tehát akkor éneklünk végig. Jó. Itt viszont rögtön nagyon súlyos problémákba futunk: először is nem lehet egy teljes szereplőgárdát úgy összeválogatni, hogy mindenki jól énekeljen. Illetve lehet, hogy hozzám vagy Zámbó Krisztiánhoz képest jó hangjuk van, de köztük is lesz olyan, aki kiemelkedően jó, és utána már kifejezetten idegesítő a gyengébbek vernyákolását hallgatni. Jó példa erre a Russel Crowe-Hugh Jackman páros, hiszen míg az előbbinek meglepően jól cseng az éneklése, az utóbbi a vége felé már tényleg nagyon fárasztó. Tehát hiába szoktam meg fél óra után, hogy csak éneklés van, a hullámvölgyek újra és újra kiváltották belőlem a fájdalmakat.

A másik gond, hogy dallamot kell(ene) gyártani, ha már énekelve beszélnek  – ez viszont nem nagyon sikerült. Legtöbbször az előtte levő vagy utána következő betét melódiája tünedezik fel a dialógusokban, de sokszor az volt az érzésem, hogy az egész csak improvizáció, a rendező pedig azt az egy utasítást hagyta a színészeknek, hogy „daloljátok el a forgatókönyvet”. Amúgy maguk a betétek sem voltak annyira fülbemászóak, hogy hazaérve azonnal le akarjam őket tölteni az internetről – de mondom, rám a musicalek sosem voltak hatással.

A muzikális részeken túl a színészi játék sem ragadott magával, leszámítva a hangja miatt már megdicsért Russel Crowe-t. Eddie Redmayne és Amanda Seyfried szerelme első látásra egyáltalán nem hatott, sőt, később se nagyon. Talán az ifjú forradalmárok megfogtak valamennyire, de még ezt is könnyen betudhatom a múlt havi diáktüntetéseknek. Sacha Baron Cohen-t Ali G, Borat, Brüno és Admiral General Aladeen szerepe után viszont megdöbbentő volt énekelni látni, és nem is ment neki annyira jól, de a hangját hallva én már feltételes reflexként elröhögöm magam, és várom, hogy mikor kezd el zsidózni. A karaktere az egyetlen vicces figura a történetben, ami egyfajta lazításként meg-meg jelenik az egyébként szomorú és elgondolkodtató cselekményben; erre a szerepre pedig tökéletes választás volt Cohen, akár jó a hangja, akár nem.

tn-500_1

Összefoglalva nem tetszett a Nyomorultak eme változata, a kezdeti sokk után nem sikerült fordítani; az egyetlen előnye a többi feldolgozással szemben a szebb képi világ, a „nyomorultság” élethű ábrázolása. Szerintem egy moziban a szereplők beszéljenek és koncentráljanak a színészi játékra, az énekes párbeszédet pedig hagyják meg Andrea Bocellinek. A történet maga viszont nagyon tanulságos és szép, úgyhogy aki ezt akarja élvezni mindenféle zavarás nélkül, az nézze meg az 1998-as, Liam Neeson-t és Uma Thurman-t felvonultató feldolgozást, vagy a 2000-ben készült francia nyelvű változatot Gérard Dépardieu és John Malkovich főszereplésével.

Samsara

A történetet itt sem ismertetem, azonban homlokegyenest ellenkező okból: egyáltalán nincs. Illetve ami van, azt a szanszkrit „samsara” szó tökéletesen leírja: az élet folyamatos körforgása.

1000 Hands.jpg

A film rendkívül szokatlan tulajdonsága is az ellenkező irányból ered, mint a Nyomorultaknál: a Samsara másfél órája alatt nem hogy nem énekel, de nem is szólal meg senki, és feliratok sincsenek sehol, csak (eleinte) tájak és emberi építmények, mellé magasztos, instrumentális zene. A hatás ugyanaz: az elején nagyon nehéz megszokni, fájdalom helyett viszont inkább az unalom az, ami az ember agyába vág. Folyamatosan vártam, hogy megszólaljon valaki, hogy végre valami támpontot kapjak az egyébként tényleg lenyűgöző képvilág mellé. Érdekes, hogy mennyire tiltakozik az elme az ellen, hogy moziban ülve csak a körülötte ülők köhécselését és suttogását hallja, miközben a hangszórókból – aránylag halk – aláfestő zene szól, ami nem nagyon pörög fel, csak kis időkre.  Erősen csökkentette volna ezt az elhanyagoltság-érzést, ha mondjuk kiírják, hogy hol járunk éppen a Föld nevű bolygón belül, mert bizony még a legviláglátottabb, legtájékozottabb emberek sem fognak a helyszínek felénél többet felismerni.

A kezdeti sokk tehát itt is megvolt, és tartott is ugyanúgy fél óráig, amikor is egy öltönyös úriember modern művészetekhez méltó performanszát láthattuk. Hogy konkrétabb legyek, teljesen megőrül a fazon, vadul csápol és őrjöng, miközben sárral keni össze magát – itt érzi úgy az ember, hogy na jó, egy dobásotok van még, és kimegyek.

Samsara

Aztán hirtelen történt valami – azt az egy dobást nagyon okosan használták ki. Ezt a markáns mélypontot elkezdték érdekes dolgok követni: távol-keleti, ultramodern állatfarmok és üzemek roppant méreteit figyelhettük meg, emberek tömegét, amint ellepik a várost, az utcákat, az autópályákat, a metrót, a munkahelyüket. Egészen odáig úgy éreztem, mintha csak gyönyörű, de unalmas tájképeket nézegetnék egy kis zenei aláfestéssel széles vásznon, de az ominózus performansz után – ami így utólag már értelmet nyert – már összefüggéseket láttam a filmben, és érdekelni kezdett az, amit látok. Mert ez a film tényleg az életről szól, annak a rengeteg arcáról. És bizony nem finomkodnak az ocsmány oldalát bemutatni fajunknak; ipari méretű húsfeldolgozás, kóros elhízás, szexipar, fiúból átalakított thai táncos „lányok”, megnyomorított katonák, szeméttelepekből élő családok, amik után a hatalmas nyomornegyedek és a fegyverkező afrikai törzsek már gyógyüdülésnek látszanak. Borzalmas ellentétet kapunk az előtte bemutatott természeti és ember alkotta csodákkal, valamint a (rendhagyó módon) 70 mm-es filmszalagra felvett tűéles képpel, amiről a világ sötét oldala levicsorog ránk. Mindezt úgy, hogy az unalomig csépelt környezetszennyezést teljesen érintetlenül hagyják.

MoviesLA_FILMSamsara_large

De számos további, lélegzetelállító dolog tárul a szemünk elé, amit azelőtt még elképzelni sem tudtam: favellák és luxusnegyed egymás tőszomszédságában; több százezres tömeg felgyorsítva a Kába-kő körül zarándoklat közben; kínai gyerekek tömegesen kung-fu gyakorlatoznak; ember arcú robot mimikával; katasztrófa sújtotta övezetek az USÁ-ban – otthonok, amiket szemlátomást percek alatt hagytak magukra a gazdáik évekkel ezelőtt. Hirtelen most csak ezek jutnak eszembe, de rengeteg vallást és életmódot láthattunk; ismert várost alig mutatnak, és azoknak is inkább az ismeretlen arcát. Ha nagy szavakkal kellene élnem, akkor azt mondanám, hogy ez a film bemutat mindent, ami a többi filmről lemaradt.

samsara_02

Miután végignézzük, és látjuk a keretes egészt, akkor válik nyilvánvalóvá, hogy miért nem próbálnak szavakkal és színészekkel manipulálni, hiszen itt az igazi dolgokról van szó – és ha valaki nem eszik többé csirkét a film után, azt teljesen megértem. Viszont annál fájóbb, hogy nem írják ki a helyszíneket (csak ugye a végefőcímnél, de ember legyen a talpán, aki összeköti őket a látottakkal), hanem úgy kell gúgliban utánavadászni a dolgoknak. Például a táncoló raboknak, ami a film egyik fénypontja.

Samsara2

Azt kell, hogy mondjam, hogy – a Nyomorultakkal ellentétben – itt a kezdeti viszolygás után hatalmasat fordít a film; és minél több idő telik el, úgy érzem, annál jobb volt. Mindenkinek csak ajánlani tudom, és ez az élmény tényleg csak a moziban 100%-os. Nem azért, mert 3D vagy HFR (ezek moziban sem jók), hanem mert csak a nagyméretű vásznon keresztül érezzük át az élet, a Samsara valós méreteit is.

 

Minden vélemény számít!