Sandy is going out – színházi kritika

Mit keres három pucér fenék egy fehér fal előtt? A Sandy is going out című darabban a fiatal generáció létbizonytalanságának és lelki frusztrációjának témakörét vitte a deszkákra Szeri Viktor alkotó, rendező, ötletgazda. Az alapból is nehézségekkel teletűzdelt, hormonoktól hemzsegő tinédzserkor a mai kamaszok számára talán még nehezebbé vált ebben a zord, elhidegült társadalomban. A darab előadásmódja és nyers valósága hűen mutatta be a jelenkori tinik lelkivilágát.

Fotó: Jókúti György

Mikor megérkeztem az MU Színház XI. kerületi épületébe, azon kaptam magam, hogy túl vagyok öltözve. Frissen vasalt ingemben, öltönyömben sikerült teljesen kitűnnöm a darabra várakozók népes táborából. Élénk színekben pompázó öltözékek, kesze-kusza köntösök, kabátok, szakadt farmerek és hipszter szemüvegek fogadtak a színházi terem előterében. És én még azt hittem én leszek a lenge, hanyag fiatal, aki kihagyja a szettből a nyakkendőt… Idegennek éreztem magam ebben a környezetben, pedig azt hittem egy öltönyös, uras megjelenéssel túlzottan nem lőhetek mellé. Tévedtem.

Na, de térjünk a tárgyra: amint az előadóterembe értem, a színpadi kép nem volt megszokott. A hagyományos kialakítással ellentétben itt a színpad nem volt megemelve, azt csupán a lelátó ölelte körbe két oldalról. Be kell vallanom, hogy nem ez volt az első dolog, ami belépésemkor meghökkentett, és gyakorlatilag kitaszított a komfortzónámból. Egy fehér fal állt velem szemben, amit felülről egy vörös reflektorfény világított meg. A fal előtt három teljesen csupasz fenék rázkódását lehetett megfigyelni. Első felocsúdásom után sikerült elfoglalni a helyem a nézőtéren. Kristálytisztán emlékszem, hogy is felejthetném el, Brenda Lee I’m Sorry című, ’60-as évekbeli slágere szólt. Azóta is ha e könnyed nótát hallgatom, már automatikusan e képsor ugrik be.

Fotó: Jókúti György

A hátsó fertályok rázása röpke 8 percig tartott, ami alatt hol komikusnak, hol pedig ijesztőnek hatott e jelenet. A három színész ezek után szembefordult a közönséggel. Ezt követően egy körülbelül 2 perces részben a két lány és a srác meredten tekintettek a nézők irányába fedetlen testükkel. Az első igazi, mély elcsodálkozás ekkor ért. Elképedtem, hogy milyen mérhetetlen módon zavarba bír ejteni az emberi test nyers, meztelen valósága. Leforrázva ültem a székemben, és ki akartam menekülni. Bent maradtam.

A darab improvizációs, testjátékokból felépülő jelenetekből állt, melyeket először ruhák nélkül, majd azokban adtak elő a színészek – ebből fakadóan nehéz volna értelmesen leírni a darab történetét. A látottakat szinte csak szubjektíven lehet megítélni, ezért most meg sem próbálkoznék a történetszál kibogozásával.

Szeretem a magam észjárását logikán alapulónak, érvekre épülőnek tartani, de ebben az esetben az egyenletek, a számok, de még a logika sem segítettek. A színházról alkotott, sztereotipikus képem darabokra tört. Miért kellene beszéd a kifejezéshez? (Kérdem ezt cikkíróként…) Ilyen és ehhez hasonló kérdések, felvetések fogalmazódtak meg bennem. Bevallom, a darab végét követően nem tudtam hova tenni az előadást, viszont így utólag megítélve, talán nem is ez volt a fontos. Egy azonban biztos, a darab során többször is olyannyira frusztrált lelki állapotba kerültem, amilyenben talán legutóbb fiatal gimnazista koromban voltam.

Fotó: Jókúti György

Ha érdekelnek hasonló, nem klasszikus színházi tánc és drámajátékok, akkor bátran keresd fel a MU Színház weboldalát vagy Facebook-oldalát!

 

Hozzászólás