Mozigépész – Tarantino elszabadul

Quentin Tarantino filmjeit mindig úgy várják, mint gyerekek a Karácsonyt, mint nyugdíjas a nyugdíjat, mint egyetemista a vizsgaidőszak végét. Az ő keze munkája valami olyasmi, ami az amúgy több százmillió dollárral, hiper-szuper CGI-vel, nagy mellekkel és még nagyobb robbanásokkal arcunkba tolt hollywoodi kínálatot mindig messze túlszárnyalja a közönség várakozásában, és amikor végre láthatjuk, akkor még a kezdő filmrajongó is megmondja: „igen, ez tipikus Tarantino.”

django-jackson

Hát így voltunk ezzel most is. 2012-ben végig csöpögtek az információk; miközben folyt a gyártás, fokozatosan derült ki, hogy miről fog ez a film szólni, ki fog benne szerepelni, és ki nem (például Kurt Russel, Kevin Costner és Sacha Baron Cohen is a szereplőlistán volt). Annyi végig biztos volt, hogy western, és a Becstelen Brigantyk mintájára készül, vagyis egy elnyomóréteggel (a rabszolgatartókkal) való kolosszális leszámolás lesz horribilis indokolatlan mennyiségű vérrel és erőszakkal, emellett pedig markáns történelmi-kulturális elemeket is fog tartalmazni. A párhuzamot erősíti, hogy az eredeti cím ugyanúgy egy korábbi filmet idéz (Inglorius Basterds – The Ingloriuos Bastards, 1978; Django Unchained – Django, 1966).

django-unchained-fan-poster-foxx-waltz

Minden filmes erre törekszik, ami Tarantino-nak most igazán sikerült: a premierig nem is derült ki, hogy mit talált ki már megint a rendező, de azért mindig elhintett annyit, hogy fenntartsa az érdeklődést, és hetente érkezzenek a morzsák az „új Tarantino-filmről”. Így amikor moziba ültem (nem sokkal a premier után), igazából csak annyit tudtam, amennyit fönt leírtam, és hogy DiCaprio gyaníthatóan élete alakítását hozza majd a főgonosz szerepében. Ja, és lesz benne valami fejvadászat meg feleségkeresés, de hogy hogyan áll ez össze, arról elképzelésem sem volt. Igazából ennyit elég is volt tudni, úgyhogy a történet leírását nem is viszem túlzásba, legyen meg mindenkinek a felfedezés öröme.

Az amerikai polgárháborút megelőző években, valahol a rabszolgatartó Délen, King Schultz doktor (Christoph Waltz) felszabadítja Django-t (Jamie Foxx), és kitanítja a fejvadászat mesterségére, majd segít neki megkeresni a rabszolga feleségét (Kerry Washington) és őt is felszabadítani. Csak hogy az asszonyt történetesen az egyik leghírhedtebb és leggazdagabb rabszolgatartó, Calvin Candie (Leonardo DiCaprio) vásárolta meg, akit nehéz lesz meggyőzni a felszabadítás részéről a dolognak.

Hogy őszinte legyek, ez az egyetlen Tarantino-film a Jackie Brown mellett, aminek értelmes története és mondanivalója van, és nem egy brutális mészárlásokkal tarkított bosszúhadjárat áll a középpontban. Természetesen ennek most sem leszünk híján, de nem ez a film célja, hanem egy klasszikus hercegnő-megmentés (a Siegfried-legendával való párhuzamot ki is emelik menet közben). Nagyon örvendetes, hogy a Becstelen Brigantyk kissé aljas nemzet-sztereotipizálása után végre az amerikai-európai (német) ellentétből egyértelműen az európai (német) kerül ki morális győzelemmel – sőt, az amerikaiakat ennyire állatiasnak egy másik nemzethez képest nagyon kevés filmben ábrázolják. A német oldalt természetesen Christoph Waltz testesíti meg, aki dörzsölt náciból dörzsölt rabszolga-felszabadítóvá válik, ezzel is törlesztve az előző filmben való szerepéért.

US Oscars 21

Hogy negatívumot is mondjak, muszáj megemlíteni, hogy a rendező a saját stílusát illetően néhol már a szokásosnál is nagyobb túlzásokba esett. A csuklyákon tíz percig marakodó KKK-előd tagjai és a gengszter-rap már kizökkentettek a sztoriból, és ez semmiképpen sem jó, akár vicces, akár nem. Ehhez hozzájön még, hogy bár a karakterek jól kigondoltak, sajnos most a hangsúly a mennyiségre, és nem a minőségre esett. Tulajdonképpen figurák terén semmilyen meglepetés nem ér minket; még egy óvodás is megmondja első látásra, hogy ki mit fog tenni ebben a filmben (kivétel a Samuel L. Jackson által alakított Steven, aki Calvin vén, agyafúrt tanácsadója) – márpedig Tarantino karakter-formálásának egyik védjegye, hogy az utolsó pillanatban is képes egy-egy szereplő homlokegyenest az ellenkezőjét csinálni annak, mint amire számítanánk. Ez a változás persze nem feltétlenül rossz, hiszen így teljesen átadhatjuk magunkat a történetnek. A semleges karakterek háttérbe szorulása viszont már jobban fáj; alig találkozunk olyannal, aki nem ellenség vagy áldozat (kivétel a rendező maga, aki végre ismét megjelenik saját filmjében), de végül is ezt is be lehet tudni a korszellemnek. Ezeket leszámítva azonban az alkotás hozza a megszokott zseniális színvonalat: a több mint két és fél óra izgalmasan, vérrel olajozva repül tova, és már csak a zsibbadás az alsó fertályon emlékeztet arra, hogy bizony jó régóta ülök a moziban.

Django-Unchained

Hogy egy kicsit rákanyarodjak az unalomig csépelt „tipikus Tarantino” méltatására: a csavaros történetvezetés, a kimért jelenetek, a figurák egyenletes felvezetése, a részletek kiemelése, az érdekes hangvágás és zeneválasztás (a rapet leszámítva…), valamint a korhű viselkedés és nyelvezet teszik végül olyanná ezt a filmet is a Brigantyk mellett, hogy századszorra nézve is szórakoztató. A nyelvezet kapcsán pedig kiemelném, hogy a magyar fordítók óriási bravúrt vittek véghez: ennyire jó szinkront az Erőszakik óta nem hallottam, tehát magyarul megnézni legalább akkora élmény, mint angolul.

A rendező másik különlegessége, hogy a jól bevált színészgárdája mellé minden filmhez szerez egy-két világsztárt, akikből a végére aztán sikerül kétszer akkora sztárt csinálni. Az előbbihez tartozik Samuel L. Jackson, Michael Parks és újonnan Christoph Waltz – aki Hans Landa megtestesítése után az egyik kedvenc színészemmé avanzsált –, míg az utóbbihoz John Travolta, Bruce Willis, David Carradine, Kurt Russel és Brad Pitt, most pedig csatlakozott hozzájuk Jamie Foxx és Leonardo DiCaprio, akikből ugyanúgy ki lett hozva a maximum, mint az elődeikből. Elképesztő, ahogy Tarantino képes az utolsó mellékszereplőig mindenkit úgy megszólaltatni, mintha erre a szerepre született volna. Egyébként DiCaprio-val kapcsolatban: miután őt ennyire beharangozták, nem sikerült felülmúlni a várakozásaimat, így elmaradt a katarzis.

django-unchained-leonardo-dicaprio

Ezer szónak is egy a vége: nyomás mindenkinek megnézni, mert jó volt. És jó lesz másodszorra, harmadszorra, negyedszerre és századszorra is, amikor évek múlva egy unalmas estén meg akarok nézni valamit vacsora mellé. Igaz, az egy jó hosszú vacsora lesz.

———–

RövidenDjango-Unchained-29

Eredeti cím: Django Unchained
Kategória: akció, western Játékidő: 165 perc
Rendező: Quentin Tarantino
Főszereplők: Jamie Foxx, Christoph Waltz, Leonardo DiCaprio, Samuel L. Jackson
IMDb szerint: 8.6/10
Szerintem: 9/10

 

4 thoughts on “Mozigépész – Tarantino elszabadul

  1. Tarantino rajongóként muszáj megjegyeznem, hogy nem értek egyet a kritika pár pontjával.

    “Minden filmes erre törekszik, ami Tarantino-nak most igazán sikerült: a premierig nem is derült ki, hogy mit talált ki már megint a rendező” – legalább egy féléve fent van a neten a forgatókönyv. Ki is lett elemezve a kritikusok által, nem volt semmi meglepetés.

    “Hogy őszinte legyek, ez az egyetlen Tarantino-film a Jackie Brown mellett, aminek értelmes története és mondanivalója van, és nem egy brutális mészárlásokkal tarkított bosszúhadjárat áll a középpontban.” – ajánlom figyelmedben a Kutyaszorítóban című filmet, ami szintén Tarantino, nincs se bosszú sztori, se mészárlás.

    Az újrahasznosított színész legendákhoz mindenképp megemlíteném Don Johnsont.

    “zeneválasztás (a rapet leszámítva…)” – A rap sem kivétel, mivel Tarantinot nem érdekli, hogy a zene korhű legyen. Épp ezért csendülhetett fel a Brigantykban is egy David Bowie dal.

    • Hm, a forgatókönyv közzétételéről nem hallottam. Mindenesetre a forgatókönyv megvalósítása is lehet meglepetés. 🙂

      A Kutyaszorítóban-t (mint szintén Tarantino rajongó) sokszor láttam már, és szerintem igenis mészárlós, sőt, egy erős bosszú szála is van Mr Brown részéről (asszem ő kínozza meg a zsarut, Michael Madsen játssza). A bosszúhadjárat leírás valóban nem illik rá, a probléma inkább az, hogy a brutalitása egyáltalán nem indokolt a néző számára, és nem érzem oda valónak – ez a bajom a Brigantyk egy-két jelenetével is egyébként. Pedig a Kill Billben már nagyon jól sikerült eltalálni ezt a dolgot.

      A rap-pel utólag már sikerült megbarátkoznom, de ott a moziban ülve nagyon mellbe vágott. Nem a korhűség a gond (ha belegondolsz, akkortájt a klasszikus és népzenén kívül a harmonikás kocsmadal volt az egyetlen alternatíva), hanem a hatás, amit kelt. Azért egy rabszolgafelszabadítós filmbe Tupac-et rakni, hát enyhén szólva is túllő a célon… De mondom, így utólag már megszoktam, sőt! 🙂

      • A Kutyaszorítóban című filmben semmi olyan nem volt, amire illene a “mészárlás” jelző.

        Összesen 10-en halnak meg benne, ennek a fele a film utolsó fél órájában lévő mexikói-felállásban. Köze sincs a mészárláshoz.
        Hibás a bosszúszál gondolat is, ugyanis Mr.Blond nem bosszúból kínozza meg a zsarut, hanem – ahogy mondja is – mert szeret megkínozni egy zsarut. QT ezzel a jelenettel alapozza meg Madsen pszichopata karakterét.

        Úgy látom a kritikában és kommentben is elég sablonosan van kezelve Tarantino munkássága, pedig sokrétűbb, mint spontán erőszak és bosszú szál. S ha már erről van szó, a Ponyvaregényben sincs se mészárlás, se grandiózus bosszú jelenet.

        A rapről még egy gondolat: egy olyan filmben, ahol afro-amerikai főhős van a központban, mi más szólhatna, mint egy tipikusan hozzájuk köthető zenei irányzat.
        Django mészárlása a Candy házban (az volt mészárlás!) nem is kaphatott volna jobb zenei aláfestést, mint Brown és Tupac mashup felvételét, akiket a legnagyobb fekete előadók közé sorolnak.

        • Tíz ember az már bőven mészárlás, még az öt is! Bár aki Tarantinon nevelkedik, annak nyilván ez nem üti meg az ingerküszöböt 😛

          Amúgy úgy látom, egy mondaton lovagolsz most, nem a kritikán. Nyilván nem gondolom, hogy Tarantino minden filmje ugyanolyan. Nekem egyet leszámítva tetszett is mindegyik (a Grindhouse viszont botrányosan szar), de ennek ellenére úgy gondolom, hogy nincs értelmes mondanivalója egyiknek sem, csak a Jackie Brown-nak. Minden filmnél kicsit más miatt érzem ezt – ha gondolod majd erről is beszélhetünk valahol máshol. Nem akartam mindegyiket külön véleményezni, elvégre ez a kritika a Djangoról szól, szóval egy mondattal lerendeztem az összeset – ha ezt félreértetted, akkor most remélem tisztáztuk.

          A rapről meg állapodjunk meg annyiban, hogy nem csak nekem ütötte meg a fülemet, szóval ez hozzáállás kérdése.

Minden vélemény számít!